Hideg van. Állok a színpadon, elfelejtettem kesztyűt venni, teljesen elgémberedtek az ujjaim. „Ki az, akit megérintett már a Karácsony hangulata, hadd lássam a kezeket!” – kérdezem a közönséget. Sokan felteszik. „…és ki az, aki még messze van tőle?” Jó pár kezet látok megint a magasban.

Nem is tudják, milyen sokat veszítenek… Pedig ha nem jön magától az érzés, elébe lehet menni! Én is ezt tettem. November eleje körül, a hosszúra nyúlt éjszakák beköszöntével éreztem, hogy minél kevesebb a napfény, annál rosszkedvűbb vagyok. Én, egy életigenlő, optimista ember! Egyszer, – talán autóvezetés során – jött a felismerés… De hiszen, az összes külső tényező ideális a karácsonyi hangulatom megalapozásához! Ha kint sötét, hideg és nyirkos az idő, akkor a lakásban, vagy még beljebb a lelkemben a világ legyen finom, meleg, színes és fényes. Ez pedig nem más, mint a Karácsony igazi szelleme. Jó érzésekkel teli, erőltetés és túlzás nélküli. Szelíd, nyugodt, békés, szeretetteljes. Szeretem a külsőségeit is. Például a karácsonyi égősort, ami – mellesleg egész évben – világít a kertünkben, a hópihés-fagyöngyös-rénszarvasos dekorációkat otthon és a bevásárló-központokban. A fahéj, alma, narancs, forralt bor illatát, ami belengi az adventi vásárok forgatagát. Segítenek átszellemülni a komolyzenei és szépirodalmi gyöngyszemek is, mint például Bach karácsonyi oratóriuma, Csajkovszkij Diótörője, Dickens Karácsonyi Éneke, vagy a könnyebben emészthető tömegkultúrcikkek egyik gyöngyszeme, Richard Curtis Love Actually című filmje.

Ezek persze csupán külső ingerek. A lényeg rajtunk múlik. Nekünk kell úgy dönteni, hogy jól érezzük magunkat és belesimulunk ebbe a – földön – minden embert érintő, szívet melengető, egyetemes érzésbe.

Sok ironikus hangot hallok magam körül. Akik az ünnepet tüntetőleg nem várják, mesterkéltnek és klisésnek érzik, nyűgként élik meg az ajándékozás örömét. Akik szerint a Karácsony csupán kötelező pénzköltésről szól, apropó a kereskedelem virágzására. De vajon ki mondta, hogy ajándékot csak pénzért vásárolhatnak? …

A figyelem – mint a leginkább véges, így – legértékesebb erőforrásunk, ingyen van. Annak adhatjuk aki számunkra fontos. Énekelhetünk, verset szavalhatunk, játszhatjuk azt, hogy egy hétig teljesítjük a másik minden kívánságát… A KÉPZELETNEK nincs határa. Az anyagiaknak van. Ha tovább folytatják a károgást, csupán a lényeget veszítik el.

Este kilenc elmúlt pár perccel, Martin és Elcsi elaludtak. Csönd van. Lefürdök. Van időm lelkiismeretesen végigmenni az ESTI ARCÁPOLÁSI RUTINOM lépésein. Nézem a megtisztított, természetes arcomat a tükörben és kellemes érzés jár át, hogy a hideg idő viszontagságai ellenére, remek állapotban van a bőröm. Ádám még nincs itthon, de már úton van hazafelé. Lefekszem. Vonz a könyvem, amit legutóbb az egyetem alatt olvastam kötelező tananyagként. Most passzióból bújom. Bertrand Russel: A nyugati filozófia története. Amikor esténként olvasok, tulajdonképpen beszélgetek a könyvem írójával. Megállok, elmélkedem, vitatkozom, kérdezek tőle, amire sokszor nem ad választ, aztán megyek tovább. Ti mit gondoltok, mi történik halálunk után? Én mindig is materialista szemléletű ember voltam, vagyis az van, amit – valamelyik érzékszervemmel – tapasztalok. Sőt, az sincs feltétlen, hiszen előfordul, hogy csalnak az érzékeim. Nem láttam még senkit visszajönni a túlvilágról, és erre utaló jelet sem. Déjá vu érzésem sem volt még. Talán élesíteni kéne az érzékeimet? Ki tudja…  Istenhívő sem vagyok. Pontosabban egyik világvallás tanait sem követem. Pedig a hit talán könnyebb, egyértelműbb fogódzót adna gyenge pillanataimban. Viszont bízom a tudományban és annak eredményeiben. Fenntartásokkal. Állítólag 21 grammal kevesebbek leszünk a halálunk pillanatában. Mi ez az apró részünk? Hová tűnik? Elgondolkodtató. Mint ahogy az energiamegmaradás törvénye is, miszerint „az energia nem vész el, csak átalakul.” Ha ütött az utolsó óránk, a bennünk lévő energia is átalakul… Vajon mivé?

A belső világunk felé fordulás érleli bennünk a kérdéseinket és válaszainkat. Az élet értelme? Szerintem nincs, de ha adunk neki, akkor van. Értelemmel ruházzuk fel a külvilágot és ebben a viszonylagos rendben tudunk ideálisan létezni. Anyu sokszor visszakérdez, hogy de lányom, miért kell mindig „túlbeszélni” egy-egy témát. Ezer olvasata van mindennek és ha nem törekszünk átfutni rajtuk, hajlamosak leszünk előítéletesen gondolkodni, rossz döntéseket hozni, mások felett könnyen ítélkezni. Megértés nélkül.

Bár valószínűleg más-más választ adunk az élet alapvető kérdéseire, a lényeg bennünk mégis ugyanaz; mindannyian szeretetre szomjazunk… és csak mi tudjuk – egymás felé fordulva – enyhíteni ezt a szomjúságit. Az ÜNNEP csupán lehetőséget ad erre.