Az egyediség híve vagyok kívül-belül. Már tinédzserkoromban úgy éreztem, hogy se konfekció-idomaim nincsenek, se átlagos gondolataim. (Lehet, hogy ezzel sokan így voltunk? :) Annál jobb!) Ma is azt keresem, ami más mint a többi. Éppen ezért nem tetszik az arcesztétika terén virágzó trend, hogy uniformizáljuk, egységesítjük az arcunkat. Szeretem, ha a fizikumunk – és a szellemünk is – természetes és eredeti, aminek az (el)viselése sokszor – megfelelő lelki-, és szellemi fejlettség – nélkül komoly nehézségeket jelenthet… (Én már csak tudom, akit gyerekkoromban rendszeresen csúfoltak hol a szemüvegem miatt, hol a „furcsa” gondolataim, vagy túlzottan nőies idomaim miatt…)

Egy arcesztétikai beavatkozás számomra akkor jó, ha az én értékrendszeremen, az én esztétikai érzékemen alapulva belőlem, az én arcvonásaimból a lehető legjobbat hozza ki. Nem az arcfiatalító kezelésekről beszélek, hiszen azok minden nő- és férfi(?) – társamnak jól állnak, de például egy ajakfeltöltés szerintem nagyon is necces terület.

Nekem kifejezetten nem jön be, ha „leugrik” – vagy kiugrik – a száj az arcról. Nem jó, ha látszik, a művi beavatkozás eredménye. Nem lehet vele igazán természetesen beszélni, mert mintha mindig be akarnák nyálazni a beszéd közben ki-kiszáradó enyhén kifordult testrészüket az érintettek. Eltűnik az arcuk összhangja és az ábrázatuk hangsúlyosan szexuális irányba tolódik. Szerintem ez nem lehet cél, miután senki nem szereti, ha nem veszik – legalább néha-néha – komolyan…

A másságban, egyéni és eredeti jelenségünkben rejlhet az erőnk, a kisugárzásunk és ezt sokszor feláldozzuk a mindenki által elfogadott -, ezáltal semmilyenbe hajló – ábrázatunk érdekében. Csakhogy ne lógjunk ki a sorból, mert az nagyobb feltűnést keltene, és nem lenne lelki erőnk megbirkózni vele… (Pedig az az a pont, ahol a személyiségünket fejleszthetnénk, tökéletesedhetnénk… Persze, hogy én sem vagyok kivétel, mindjárt meglátjátok…)

Szóval vissza a mondandóm lényegéhez: nem szép egy száj, ha látszik, hogy megcsinált.

Ugyanakkor, a fent ecsetelt táptalajon szökött szárba az a képzetem is, ami szembe megy az eddigiekkel, de vállalom. (Mi mást tehetnék?)

Ha csak egy nanorészecskényit – amit én magam sem vennék észre, olyan apró mértékűt – nagyíttatnék az ajkaimon, az talán jól állna…

Ez birizgálta a fantáziámat már évek óta és kezdett beérni a gyümölcs, egyfajta dilemma formájában… Tehát vagy bevállalom az „ajakdúsítás” rizikóját, aminek akár tetszhet is az eredménye, de lehet, hogy visszaköszön a „kacsacsőrű emlős réme” ha tükörbe nézek, vagy hagyom az egész beavatkozást a túróba, de akkor bennem marad egy aprócska kielégületlen pont, hogy meg sem próbáltam.

Ekkor jött szembe velem az „ajakfiatalítás” lehetősége. „… Volument nem növel, belülről hidratál, eltünteti a szájon és körülötte az apró barázdákat… töltőanyag nem kerül az ajkakba…” – olvastam.

Sokáig küzdöttem hősiesen az orvul támadó csábítás ellen.

Mélyen gyökerező meggyőződésemet vetettem latba, miszerint nem a szép nőtársaim vonzóak, hanem az okosak. Nem az idegesítően okoskodóak, hanem akik viccesek és szórakoztatóak. Nem a felszínesek, hanem a mély, komplex gondolkodásra képesek. Akik át tudnak szellemülni munkájuk során, elhivatottak, erőfeszítésre hajlandóak a cél érdekében és elhiszem róluk, hogy valamit jobban tudnak mint én. Persze nem árt az esztétikus külső is hozzá, de sokszor attól hiteles az ember, hogy pont úgy néz ki, ahogy kinéz. Igen, kevésbé áll csókra a szája, hiszen nem non-stop a szex foglalkoztatja, vagy éppen barázdáltabb a homloka, mert gondolkodás közben sokat használja. Csomagban vagyunk vonzóak…

Tépelődéseim végül az orvosi székben értek véget – egy időre.

Ajakfiatalítás előtt

A beavatkozás napján – miután már elérzéstelenítettek -, még rá akartam beszélni a doktornőt arra, hogy inkább tekintsünk el érkezésem apropójától. Gyenge próbálkozásom után szó szót követett, végül – lelkileg a legkevésbé sem, de testben nyugalomban – vártam a tű szúrását. Nem volt többé visszaút. Fegyelmezetten feküdtem a higiénikus, steril környezetben, az orvosi lámpa elvakított. Én így még szinte soha nem izgultam az életemben mint akkor. Hogy fogok kinézni, ha tükörbe nézek? Teltek a súlyos pillanatok. Éreztem a tű szúrását, ahogy halad az ajkaimban, feje mögött hátrahagyva a jótékony (?) anyagot. Fájdalomnak nyoma sem volt. Pár perc múlva a szám elkészült. Hevesen dobogott a szívem. Kaptam egy tükröt, hogy nézzem meg az eredményt. Lassan nyúltam érte, késleltetve a tükörképem látványát… – „Úr Isten, bekövetkezett amitől tartottam! Hatalmas!” –  motyogtam. – „Dehogyis, ez lejjebb fog apadni, nyugodjon meg Gabika!” – nyugtatott a doktornő. Kifelé próbáltam higgadt maradni, de legbelül kétségbe voltam esve.

 

Közvetlenül ajakfiatalítás után

Közvetlen a beavatkozás után még igyekeztem visszanyomkodni a felső ajkamat, hátha kisebb lesz…

A következő két napban nagyon meg voltam ijedve. Óriásinak láttam a számat, a fölötte lévő bőrrész püffedt volt és beszéd közben csak a formálására tudtam figyelni. Úgy gondoltam, én ezentúl alig fogok tükörbe nézni az életemben. Felértékelődött a régi harmonikus arcom és ütöttem a fejemet, hogy miért telhetetlenkedtem. Közben teltek a hétköznapok. A kezdeti sokkhatás lassan – nagyon lassan – múlni kezdett. Nem tudtam, hogy ezt csupán a megszokás folyamatának köszönhetem, vagy tényleg apadt a szám mérete, minden esetre vagy két hét elteltével kezdtem hozzászokni az új szám látványához és érzéséhez. Néha elemezgettem magamban a látványt: picit teltebb lett mint volt, minimális pereme keletkezett fölül és szinte magamnak sem mertem bevallani, de most már kezdett tetszeni amit látok. Azóta másfél hónap telt el és a tetszésem észrevétlenül elmélyült. A szám ismét szerves része lett az arcomnak, csak egy leheletnyit teltebb mint volt. Na jó, nehéz kiböknöm, de ez van: szép lett. Közben részt vettem egy családi eseményen is, ahol a húgom is jelen volt. Dórival nagyon közel állunk egymáshoz lelkileg, és sok mindenben – így az ajakfeltöltés terén is – egyet vallunk. Ő talán még kritikusabb, mint én. Beszélgetni kezdtünk valami semleges témáról és én figyeltem őt minden idegszálammal, hogy mikor szegezi nekem a kérdést, hogy „Hát Te meg mit csináltál a száddal?” De nem tette. Észre sem vette! Egy idő után én kérdeztem rá, hogy lát-e valami furcsát rajtam. Akkor már persze egyből rávágta, hogy a számmal csináltam valamit. … és tetszett neki! Boldog voltam, hogy a szeretett szám átment a teszten.

További részletek az ajakfiatalításról és az ajakfeltöltésről: https://bit.ly/349xnrr