Tombol a nyár, koncertszezon van. Körülbelül háromezerszer énekeltem már el a „Csillagtenger”  c. dalunkat és remélem még sokszor fogom! :) Mindig máshogy okoz jó élményt… Hétvégenként fellépünk és hétköznaponta is dolgozunk, de nyaralunk is.

Nemrég pihentünk Hévízen pár napot a gyerekekkel. Amíg én délelőtt és délután pár órára a szálloda gasztro show-jára voltam hivatalos, addig apa tartotta a gyerekfrontot Martinnal és Eliottal a játszószobában. A séf megtanított minket, tortát, lángost sütni, halételeket készíteni. Ádám egy nehezen gyógyuló térdsérülése miatt viszont nem mehetett vízbe, tehát a főzősuli végeztével – délután háromkor – az első utam a medencébe vezetett a fiúkkal, akik ilyenkorra már tűkön ülve várták a csobbanást. Nem mondom, hogy ekkor én nem vágytam volna sokkal jobban inkább kávézni, sétálni, ebédelni, de általában elvéreztem a személyes igényeim érvényesítésével és – jobb híján – boldogan úszkáltam sellőként a habok közt a következő pár órában. Mindent összevetve nagyon kikapcsoló volt, megyünk még vissza a nyáron.

Csakúgy, mint a balatoni házunkba. Számomra a Balaton egyet jelent a nyárral, a vakációval. Mióta az eszemet tudom, minden nyáron eltöltünk pár hetet a magyar tenger partján. Az érzelmi alapozás édesanyám vállalati üdülőjében kezdődött, ahol minden évben programszerűen szerelmes lettem az adott turnusban nyaraló családok ifjú titánjainak egyikébe. Később a családom szert tett arra a balatoni házra, aminek számomra a legfontosabb része, a hatalmas terasza. Itt egyszerre kávéznak a felnőttek, legóznak a gyerekek, szárad a ruha és nyugágyon pihen a nagymama. Jobban szeretem, ha nincs feltöltve vízzel a kertben lévő kis betonmedence, mert különben egész nap őrködni kell a gyerekek biztonsága felett. Általában három-négy óra körül strandolni megyünk, estefelé pedig irány Balatonföldvár city, vagy a kikötő. A ház a bázisunk, onnan szoktunk kirajzani a családdal hajókirándulásokra, így például Tihanyba, Balatonfüredre. Legutóbb meglátogattuk a gyermekkorom óta üzemelő büfé, most csalódást okozott. Mikróban melegített pergamenszáraz, állott palacsintákat kaptunk, amiben alig volt kakaópor és az sem olvadt el. Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajunk az életben!

Most épp itthon vagyok Eliottal. Csütörtök reggel fél kilenc van. Martint Ádám elvitte focitáborba, aztán megy stúdiózni. Elpakoltam a reggeli tükörtojás, kenyér, uborka, tea, őszibarack maradványait, mormog a mosogatógép, én a konyhaasztalnál gép előtt ülök, Elcsi pedig legózik a nagyszobában, kincseket keres csörögve-zörögve a legós doboz alján és közben megállás nélkül karattyol… és ez így megy vagy fél órán át – zavartalanul. Irigylem ezért a teljes önfeledt állapotért. Szárnyal a fantáziája hullámvasútján. Ádám telefonál. „Martinnak beraktad a piros baseball sapiját?” „Nem…” Igaz le lett kenve, de ma végig a tűző napon fociznak… A francba! Aztán eszembe jut, hogy tegnap, amikor az egyik televízióban vendégeskedtem, és a sminkszobában beszélgettek, hogy „…igen, melanomám volt, de szerencsémre, még időben elkapták, mert az gyorsan képez áttéteket…” Elhessegetem a nyomasztó gondolataimat, de csak vissza-vissza szivárognak. Utánanézek a neten a melanómának: „… kialakulhat rejtettebb testtájakon is, mint pl a hajas fejbőr…” „A bőr nem felejt, a leégések összeadódnak…” Aggódással vegyes szorongás kezd eluralkodni rajtam, de aztán az ebédkészítés és Eliot friss szerzeménye – egy „igazi” kristály, amit fényesíteni és tisztítani kell szappanos-samponos-mosogatószeres-füves-virágos vízben – elvonja a figyelmemet. Azt minden esetre elhatározom, hogy bejelentkezem a családommal anyajegyvizsgálatra és holnap nagyon figyelek, hogy berakjam Martin sapiját.